Hiány

Annyira hiányzik! Hiányzik az a fajta szeretet amivel Édes szeretett. A mindenféle fenntartásoktól mentes, anyai szeretet. Hiányoznak a telefonhívások, hiányzik a "Hakapeszik Maki" arc, amit akkor vágott amikor megakart nevetetni, de ezt csak egyedül nekem produkálta, imádtam! Hiányzik a konyhai tingli-tangli tánc, és hiányoznak a közös bevásárlások. Hiányzik az ölelése, és a puszik is! Hiányzik! Óriás űrt hagyott maga után! Próbálom élni az életem, és próbálom nem mutatni, hogy mennyire fáj. Ha emberek között vagyok, akkor egész jól működöm, de egyedül állandóan kattog az agyam. Mikor lesz ennek vége? Vége lesz egyáltalán? Átalakulnak ezek a nagyon fájó gondolatok? Vagy ez már mindig így lesz? Mozgalmas nyaram van. Folyamatosan jövők-megyek-intézkedek. Állandóan a barátaimmal vagy Tomival lógok a Balatonon . Mindezek ellenére szinte minden nap sírok. Mindig van valami impulzus amiről Anya jutt eszembe, és ilyenkor zokogok mint a záporeső. Persze azért akad olyan is, amikor mosolyogva tudok Anyura gondolni, például ilyen amikor eszembe jutt a fent említett Hakapeszik Maki arc, vagy amikor Apuval emlékezünk Anycira. Remélem, hogy lassan márcsak így mosolygósan fogok Édesre gondolni, és elmúlnak ezek a sírós éjszakák.