Nem megy az alvás.

Már hajnal kettő óra fetrengek a kanapén, és nem tudok elaludni. Folyamatosan pörögnek a gondolatok az agyamban, folyamatosan próbálom keresni a választ a megmagyarázhatatlanra.

Édes minden gondolatomban ott van, nem tudom, hogy viseljem el a hiányát.

Elhoztam magammal a kispárnáját, mert olyan illata van, mint neki volt, és most azzal alszom. És itt van velem Alfie is, ő egy nagy, puha mackó, amit Londonból hoztam Anyának. Annyira puha, hogy Édes mindig a mellkasára szorította, hogy ne fájjon a szívműtét utáni hege. Most én szorítom magamhoz Alfiet, így egy kicsit közelebb érzem magamhoz Anyukámat.

Azon gondolkoztam, hogy hogy szólított engem Anyu. Megkérdeztem Aput, Tomit, Rékust, a Keresztanyut is, mert egyszerűen nem jutott eszembe. Ez borzalmas. Mindenki azt mondta, hogy Csillu és Csillukám. Hiszek nekik, mert én nem emlékezem, nekem egyszerűen kihagy az agyam mostanában.

Nagyon sok képet, emléket szedtünk elő Apuval és Kálcival. Sokat sírunk, sokat nevetünk ezeken az emlékeken. Keserédes az emlékezés. Annyira szerettem amikor Ő mesélte nekem a gyermekkori történeteket, olyan szeretettel tette ezt.

Megkérdeztem Apukámat, miért szeretett bele Anyuba, miért Őt választotta?! Azt válaszolta, mert olyan nagy szája volt. Hát ebben biztos hasonlítok rá, és azt gondolom másban is. Remélem tényleg így van.

Reggel 5 óra van, álom sehol, csak az a furcsa fájdalom a szívemben...